Hogyan jutottunk el a törvényjavaslatig

2016-ban került hozzánk az első vadon született rókakölyök. Mint valószínűleg sok más embernél, bennünk is az volt az első ösztönös vágy, hogy ezt a kis, puffogó, vadóc kölyköt valahogy magunkhoz édesgessük.

Akkor még nem tudtuk, hogy ezzel nem segítenénk rajta. Külföldi, nagyobb tapasztalattal rendelkező vadállatmentők hívták fel a figyelmünket arra, hogy egy vadon született állatot házi kedvencként felnevelni nem a róka érdeke. A róka öntörvényű, szabadságigényes állat, olyan ösztönökkel, amelyek a természetben való túléléshez kellenek.

A valódi kihívás nem az, hogy egy kisrókát megszelídítsünk. A valódi kihívás az ellenkezője: hogy megtartsuk benne a természetes félelmét az embertől. Az emberhez szoktatva nevelt kölyök kíváncsibb lesz az emberre, miközben a veszélyekkel szembeni óvatossága gyengül. Az a belső riasztórendszer, amely a vadon élő rókát óvatosságra inti, eltompul, és ez a természetben végzetes. Az ilyen állat közelebb merészkedik az emberekhez, a kutyákhoz és az utakhoz, és nem ismeri fel időben a fenyegetést.

A vadászati törvény, tehát az 1996. évi LV. törvény, pontosan négy létesítménytípust nevesít, ahol vadászható fajok tartása jogszerűen lehetséges: vadaskert, vadaspark, vadfarm és apróvadtartó telep. Mindegyiknek világosan meghatározott funkciója van: szaporítás, bemutatás, hasznosítás, vadászat.

Egy dolog hiányzik ebből a rendszerből. A törvény nem hoz létre olyan intézménytípust, amelynek feladata a sérült vagy elárvult vadászható fajok mentése és rehabilitációja lenne. A szabályozás pontosan tudja, hogyan kell a vadat kezelni, szaporítani, bemutatni és gazdasági célból hasznosítani. Azt viszont nem mondja meg, mit lehet kezdeni egy bajba jutott állat életével.

A végrehajtási rendelet, a 79/2004. (V. 4.) FVM rendelet felsorolja, mely fajok tarthatók zárttéri vadtartó létesítményben: a nagyvadfajok, valamint a fácán, a fogoly, a vörös fogoly és a tőkés réce. Amit nem tartalmaz, az legalább ennyire sokatmondó.

A vadászható fajok mentésének kérdése a parlamenti dokumentumokban alig jelenik meg. Egy 2022. június 13-i felszólalásban elhangzott, hogy a településekre tévedt egészséges vagy sérült vad megmentésére megfelelő megoldást kellene találni.

A jogalkotó 2025 decemberében meg is érkezett a válasszal. Az Országgyűlés 2025. december 10-én fogadta el a 2025. évi XCVII. törvényt, amely december 24-én lépett hatályba. A törvény foglalkozik a lakott területre tévedt vadállatokkal, de kizárólag azokkal, amelyek köz- és állategészségügyi vagy közbiztonsági okból kárt okoznak vagy kockázatot jelentenek. A befogás és a szükség szerinti elejtés a polgármester feladata, az elejtéshez előzetesen értesíteni kell a rendőrkapitányságot, a polgármester pedig értesíti a vadászatra jogosultat és a vadászati hatóságot.

A törvény tartalmaz egy látszólagos alternatívát is: a befogott egyedet vadászterületre lehet kihelyezni, a vadászatra jogosult előzetes hozzájárulásával és a vadászati hatóság engedélyével. Papíron ez humánusabb megoldás. A gyakorlatban viszont egy sokkos állapotban lévő vadállat nem tudja megvárni, amíg a polgármester megkeresi az illetékes vadgazdálkodót, bekéri a hozzájárulást, majd a hatóság megadja az engedélyt. Ez nem órák kérdése, hanem napoké. És addig hol tartják? Erre a törvény nem ad választ, mert olyan létesítmény, amely mentési céllal működhetne, továbbra sincs.

A „kockázatot jelent” fordulat vadállatok esetén ráadásul rendkívül tág. Köz- és állategészségügyi szempontból elvileg bármely vadászható faj egyede kockázatot jelenthet, egy örvös galamb éppúgy, mint egy róka vagy egy őz. A törvény ezt nem szűkíti le és nem határoz meg szakmai kritériumokat, tehát a megítélés a polgármesterre marad.

Állatvédelmi szervezetekről, mentőközpontokról és állatkertekről a módosítás említést sem tesz. Pedig ez lett volna az alkalom arra, hogy a mentés fogalma végre bekerüljön a vadászati törvénybe, hatósági felügyelet mellett, elszámolási kötelezettséggel. Nem lett volna nagy erőfeszítés. Más tagállamokban működik.